Színház az élet

Bevezetés: Már csak egy kicsi kellett ahhoz, hogy teljesen megőrüljek. A falak körbevettek, ahogy az emberek is, mégis egyedül voltam. Csak a puha papír és a már jól ismert toll volt igazán mellettem. Kezembe fogtam őket és jegyzeteltem, ami kipattant az elmémből. Mert bizony az élet egy színház, s én alakítom saját magam.

Hamis mosoly, hamis szavak,

Minden csak egy szerep,

A színpadi fény belep,

Miközben az emberek tapsolnak.

Mi baj? Tán nem tetszik?

Te akartad ezt,

Elrejteni az érzéseidet,

Mert a végén még szívedet megsebzik.

A tömeg körülvesz,

Majd hátat fordít;

Az elméd csendben ordít

Utat törve az őrültséghez.

Meghajolsz, magányodat elűzve

Tovább mosolygsz,

De belül szorongsz,

S magadra hagynak, mit sem sejtve.

Senki sem figyel,

Mindenki mással foglalkozik,

Pedig lassan minden elsötétedik,

S az életednek vége ezennel.

„Mert a hazugságaimat senki sem kísérte túl nagy figyelemmel.”