Órák hossza bámul reám két zafír szempár,
De a kis vörös ajkak nem mozdulnak mosolyra.
A szobát épphogy csak befedi a holdsugár,
Ám még így is látszik a bútorokon megbúvó múlt pora.
Csilingelő kacaj hangzik fel a csendben,
S hangtalanul tör utat magának füleimbe.
Szívem vad rohamban lüktet testemben,
S elmém bezár a legsötétebb börtönébe.
A kék íriszek félelmetesen csillognak,
Bosszúra éhezvén figyelik lelkemet,
Minden percben, másodpercben nő gonoszságának
És fájdalmának mennyisége, melyet el, nem temet.
A távolban egy zenedoboz gyászos dallama búg fel,
Ezzel elkezdődött, amitől rettegek.
A baba felém indul háborgó lélekkel,
S hallom, ahogy porcelán szíve megremeg.
„Gyere velem
játszani!” – énekel vékonyka hangján,
Tökéletes mosolyra húzódik merev párnácskáinak széle,
Tik-Tak, az óra ketyeg, nincs több idő már,
S fejembe hasít felismerése utolsó lehelete.
