Altató

Nincs különösebb története, egyszerűen csak kipattant a fejemből. Valószínűleg az egyik altatódalnak köszönhetően.

Altató

Egy, két, há’ csukd be szemedet.

Ma éjjel álmodj szépeket.

Tárd ki a sötétségnek elmédet,

Szüntesd meg fejedben a csöndet.

A csöndet mely befedhet,

S téves utakon vezethet.

Elevenítsd fel emlékeidet,

Szárnyald át a hatalmas hegyeket,

Úszd át a kéklőn csillogó tengereket,

Utazz be rejtélyes helyeket,

Rajzold át képzeletedet,

Színezd ki a megmaradt feketeséget.

Foltozd be fájó sebeidet,

Hogy megnyugtathasd lelkedet.

S egyszer majd elmesélheted

Mindenkinek őszinte történetedet,

Miként tettél boldoggá embereket.

Egy, két, há’ csukd be szemedet,

Ma éjjel álmodj szépeket.

S altasd el gyermeki szívedet.

Színház az élet

Bevezetés: Már csak egy kicsi kellett ahhoz, hogy teljesen megőrüljek. A falak körbevettek, ahogy az emberek is, mégis egyedül voltam. Csak a puha papír és a már jól ismert toll volt igazán mellettem. Kezembe fogtam őket és jegyzeteltem, ami kipattant az elmémből. Mert bizony az élet egy színház, s én alakítom saját magam.

Hamis mosoly, hamis szavak,

Minden csak egy szerep,

A színpadi fény belep,

Miközben az emberek tapsolnak.

Mi baj? Tán nem tetszik?

Te akartad ezt,

Elrejteni az érzéseidet,

Mert a végén még szívedet megsebzik.

A tömeg körülvesz,

Majd hátat fordít;

Az elméd csendben ordít

Utat törve az őrültséghez.

Meghajolsz, magányodat elűzve

Tovább mosolygsz,

De belül szorongsz,

S magadra hagynak, mit sem sejtve.

Senki sem figyel,

Mindenki mással foglalkozik,

Pedig lassan minden elsötétedik,

S az életednek vége ezennel.

„Mert a hazugságaimat senki sem kísérte túl nagy figyelemmel.”

Nagymama

Az igazság az, hogy majdnem történetemnek meg van a maga kis háttere, története. Ez a vers, elég rövidke, de minden érzelmemet beleöntöttem. A nagymamám egy olyan ember, akire felnézek. Nagyon erős és hatalmas szívű asszony, ezért gondoltam, írok neki pár sort. Véleményeket elfogadok!

Kicsiny falu Pély,

Nagymama ott lakik.

Tündöklő csillagos az éj,

Mindenki nyugodt álmot alszik.

A távolból madár hangja hallatszik,

Friss illat száll a levegőben,

Nagymama arcán mosoly játszadozik,

S álomra hajtja fejét, békésen.

Szép álmok, régi emlékek,

Ráncos kezei kezemet fogják,

Még mindig erősen védenek,

S ha kell, merülő lelkemet visszahúzzák.

Tükörkép

Tükör, tükör fent a falon,

Mindenhol látom rémálmom.

Becsukom, majd kinyitom szemem,

S megjelenik tükörképem.

Gonosz vigyorával engem les,

Tekintete gyűlöletes.

Körbevesz minket a csendesség,

Az éjszakai sötétség.

Csak egy ezüstös fal van közöttünk,

S hatalmas tér mögöttünk.

Ujjai torkomra fonódnak,

Hallom, ahogy démonok kacagnak.

Ezer meg ezer csillag tűnik fel,

De tükörképem még mindig nem ereszt el.

Tükör, tükör fent a falon,

Úgy érzem, ideje erőt venni magamon.

Hangos csörömpölés, s sikolyok hada,

Eltűnt végre egy megtört lány illúziója.

Démoni suttogás

Sötét lepelként terül el az éjszaka,

Nem hallatszik más, csak a szív dallama.

Hangosan dübörög mindent elfedve,

A szunnyadó gonoszt felébresztve.

Élő lelkek folyamán lépkedve,

Hatalmas, árnyas karmok közepette,

Vicsorogva közelít feléd,

Megérezve félelmed zenéjét.

Előle nem rejtheted el lelkedet,

S nem zárhatod el elmédet.

Legféltettebb titkaidat is tudja,

S az életed is újraálmodhatja.

Ördögi vigyorral nézi kínodat,

Elmédbe szövi a megvadult kígyókat,

Hamis szavakat suttogva füledbe,

Ezernyi tőrt szúr a szívedbe.

Suttogás, mely sikollyá változik,

Emberi gyengeséggel táplálkozik.

Magával ragad és börtönbe zár,

S összedől végleg a kártyavár.

A rózsák háborúja

Halk zene, enyhe fény,

Lassú tánc, nincs remény.

Hideg levegő, szúró fájdalom,

Vörös és fehér rózsák, egy halom.

Tüskéik szerteszét, mérgezőek,

Szín kavalkádjuk igézőek;

Minden másodpercben növekednek,

S minden percben felélednek.

Csillogó sziluettjük a Hold fényében,

Visszatükröződik mindenki szemében.

Elvarázsolja őket a pompájuk,

De nem veszik észre, mi a hibájuk.

Forróság, ezüstös éj,

Félelem és erély.

Dallamba vegyül a suttogás,

Olyan, akár a szívbe a marás.

Rubinvörös cseppek szerteszét,

Majdnem eléri a rózsák királynőjének tetejét.

S tőrként hatol a homályba

A kétségbeesettek sikolya.

Ármány és halál,

Őhozzá mindig visszatalál,

Így ér véget az emberek kora

És kezdődik a rózsák háborúja.