Sötét lepelként terül el az éjszaka,
Nem hallatszik más, csak a szív dallama.
Hangosan dübörög mindent elfedve,
A szunnyadó gonoszt felébresztve.
Élő lelkek folyamán lépkedve,
Hatalmas, árnyas karmok közepette,
Vicsorogva közelít feléd,
Megérezve félelmed zenéjét.
Előle nem rejtheted el lelkedet,
S nem zárhatod el elmédet.
Legféltettebb titkaidat is tudja,
S az életed is újraálmodhatja.
Ördögi vigyorral nézi kínodat,
Elmédbe szövi a megvadult kígyókat,
Hamis szavakat suttogva füledbe,
Ezernyi tőrt szúr a szívedbe.
Suttogás, mely sikollyá változik,
Emberi gyengeséggel táplálkozik.
Magával ragad és börtönbe zár,
S összedől végleg a kártyavár.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése