Kopár fák táncolnak a
szélben,
Sötét felhők úsznak
tova az égen.
Fagyos a talaj,
zúzmarás az ablak,
Az emberek dideregve
dőlnek a falaknak.
A földön megbújik
egy-egy elszáradt virág,
Nagyot pördül a
Világ,
Az idő lassan halad,
S te nem látod a
saját utad.
Kuszaság itt,
összevisszaság ott,
A lelked magába zár,
mint egy rabot.
Maró fájdalom csúszik
végig a torkodon,
Hűvös levegő szalad
át a hátadon.
Jéghideg érintés,
éjszínű pillantás,
Egyre csendülő
szívdobbanás.
A tél belepte már az
embereket,
Elméket és szíveket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése