Holdfényes az éjszaka,
A csend körül ölel.
Tekintetemet nem veszem el,
Ahogy nézem, hogy távolodik tőlem alakja.
Szeme sötét akár az ében,
Mosolya féloldalas, csibészes,
Hangja férfias, kissé érdes,
Ezzel mély nyomot hagyva szívemben.
Vérem hevesen lüktet,
Vajon mi lehet ez az érzés?
Mi ez az édes kísértés?
Nem hagyja nyugodni a lelkemet.
Utána futok, kezeimet felé nyújtom,
Hozzábújok hátába kapaszkodva.
Orromba újra befészkeli magát illata,
De hangom még mindig nem találom.
Kérlek, ne menj! Ne hagyj itt!
Ha tehetném, ezt mondanám,
De nem tudom szóra nyitni a szám,
S könnyek homályosítják el szemeim.
Az eső elkezd szemerkélni,
Minden cseppje eláztatja ruháinkat,
S ezzel elénk emel egy falat.
Ő mégis képes mosolyogni.
Szorosan magához von,
S csak annyit súg: Sajnálom!
Fájdalmamban íriszeim behunyom,
Végül ajkait érzem ajkaimon.
Lelkem összetörik, szívem kettéhasad,
De ő nem mozdul.
A méreg egész testemben felszabadul,
S az a furcsa érzés újra rám tapad.
Csókja ízétől megrészegülve
Lököm el magamtól.
Ledermedek pillantásától.
S teljesen elönt a vágy tüze.
Ez most a vég vagy sem?
Miért mondtad, hogy sajnálod?
Miért kell kétségek közt hagynod?
Elvesztettem miattad az eszem!
Holdfényes az éjszaka,
A csend körül ölel.
A fel nem tett kérdésekre senki nem felel,
Mert még mindig figyelem, hogy távolodik alakja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése