Rabmadár

Nem létező szárnycsapás,

Egyre halkabb suttogás.

Kalitkába zárva,

Járatlan utat járva.

Tekintete messze néz,

Hangja akár a méz,

A madárka így dalol,

S imígyen száll le vállamról.

Rozsdás vasrácsa nyikorog,

Ajtaja csak úgy csikorog,

De a madárka tűri,

Míg eszét nem veszti.

Szárnyai a rácsot verdesi,

Földre érnek lábai,

Csőrével az ajtót kopogtatja,

Már régóta szabadulna.

Emlékei porosak, régiek,

Szíve, lelke törékenyek.

Együtt szállt a fellegekkel,

Bolyhosokkal, fehérekkel.

Együtt kelt a Nappal,

Együtt feküdt a Holddal,

Szabad volt, fürge, jámbor,

De most már fel sem ébred álmából.