Árny

Holdfényes, téli éjszakán,

Mikor a Világ a feje tetején áll,

Sírkőre meredve a temető közepén

Hópehely olvadozik egy gyermek kezén.

Egyedül bolyong a semmiben,

Elveszve a gyötrelmes emlékeiben.

Magányos szívét nem tárja fel senkinek,

Csak a Holdnak, a csillagoknak, a sötét égnek.

Kétségbeesetten kérleli őket,

Mentsék meg e szomorú lelket.

Nincs már senki, aki megmenthetné?

Nincs ember, ki megvédhetné?

Kérdések, melyekre senki sem tud válaszolni;

Érzések, melyeket a még a gyermeki szív sem tud elrejteni;

Mindkettő csak ballag tovább, hallgatag.

Ahogy a hópihe, úgy a gyermeki lét is ingatag.

Könnycsepp vegyül, a már olvadt hópihével,

S a gyermek összetört, együtt minden hitével.

Árnyéka már csupán annak, aki volt,

Minden emléke és már a lelke is holt.

Holdfényes, téli éjszakán,

Mikor a Világ a feje tetején áll,

A szelíd gyermeki lélek,

Már megszűnt létezni; végleg.