A porcelán baba

Végre megtört a költői válságom. Bár azt nem mondom, hogy jobb is lettem, sőt... Na mindegy.

Órák hossza bámul reám két zafír szempár,

De a kis vörös ajkak nem mozdulnak mosolyra.

A szobát épphogy csak befedi a holdsugár,

Ám még így is látszik a bútorokon megbúvó múlt pora.

Csilingelő kacaj hangzik fel a csendben,

S hangtalanul tör utat magának füleimbe.

Szívem vad rohamban lüktet testemben,

S elmém bezár a legsötétebb börtönébe.

A kék íriszek félelmetesen csillognak,

Bosszúra éhezvén figyelik lelkemet,

Minden percben, másodpercben nő gonoszságának

És fájdalmának mennyisége, melyet el, nem temet.

A távolban egy zenedoboz gyászos dallama búg fel,

Ezzel elkezdődött, amitől rettegek.

A baba felém indul háborgó lélekkel,

S hallom, ahogy porcelán szíve megremeg.

 „Gyere velem játszani!” – énekel vékonyka hangján,

Tökéletes mosolyra húzódik merev párnácskáinak széle,

Tik-Tak, az óra ketyeg, nincs több idő már,

S fejembe hasít felismerése utolsó lehelete.