Önkép

Mosoly bujkál arcomon,

Te mégsem tudod miért.

Tekintetem jártatom a falon,

A legócskább válaszért.

Nem ismersz eléggé,

Lehet talán én sem,

De ettől válik széppé

A lehetetlen megismerése.

Semmi sem lehetetlen,

Mondanád nagy hévvel,

Csak az ember tehetetlen,

Egy másik ember elzárt lelkével.

Nem mozdulok, csak meredek rád,

Te elkapod íriszeid,

Apró mosolyra húzódik a szád,

Feltártad előttem érzéseid.

A régi sötétség már nem úgy köszönt

Mint azon a holdfényes éjszakán,

Mikor minden negatív érzelem elözönlött,

S veszítettél a magaddal vívott csatán.

Büszkeség, öröm, szeretet,

Most talán mindet visszakaphatod,

Ha nem zárod vissza lelkedet,

S megragadod a pillanatot.